A hetési „csipkés” pajták

A pajták minden gabonatermő vidéken megtalálhatók. Különösen a csapadékos területeken fontosak, ahol a szabad térben való tárolás tönkretenné a termést. Általában nagyméretű, három részből álló építmények ezek, amelyekben nemcsak a behordott gabonaféle felhasználásig történő elhelyezése és a szálas takarmány tárolása volt megoldható, hanem egyúttal a csépléshez is fedett helyet biztosítottak. 

A munkát a középső, nagyobb és a szabadba nyíló részen, a szérűn végezték, amelynek belmagassága lehetővé tette a kézi cséplést és a szekérről való rakodást. Itt volt a mezőgazdasági és közlekedési eszközök, felszerelések tároló helye is. Ha a pajta a belső telken állt, gyakran nem is volt kapuja. Ha azonban a lakóháztól távolabb került, a színre olyan nagyméretű kaput raktak, hogy szekérrel átjárhassanak rajta. A munkatér növelésére építették a kereszt alakú, ún. torkospajtákat, melyeknek tetőszerkezete a kapu fölött előre nyúlott. A tárolásra a szín két oldalán lévő pajtafiak, vagy -fiókok szolgáltak. A pajtákat - amint a lakóházakat is - egymást kölcsönösen segítve maguk a tulajdonosok, újabb időkben falusi ácsok és kőművesek építették. Falaik és tetejük anyaga legtöbbször azonos volt a házakéval, korábban borona és zsúp, a 20. században már inkább tégla és cserép. Itt is sokszor tetten érhető az a szemlélet, mely a maitól eltérő fontossági sorrend szerint a gazdasági épületeket előbb "modernizálta", mint a lakóházakat. A pajták falait nem tapasztották, illetve vakolták, így biztosították a tárolt takarmány utószáradását, szellőzését, védték a befülledés, rothadás ellen. A téglából épített pajták esetében a szellőzést kétféleképpen oldhatták meg. A falaknak csak egy részét építették téglából, közéjük fonott vagy deszkából készült felületeket hagytak. Gyakran magát a falat építették hézagosra. Utóbbi esetben a kihagyott téglákat a szövéshez vagy más szálszámolásos (pl. rececsipke) minta szerint rendezték el. Innen származik a hetési "csipkés" pajta elnevezés.

Barns are found wherever grain is produced. They are particularly important in rainy climates where storage in the open would ruin the produce. These are generally large structures consisting of three parts, which served not only to store the harvested grain and roughage but it also offered a covered place for thrashing. This job was done on the threshing-floor, the central, larger section open to the outside, with a high enough roof to facilitate manual threshing and the unloading from carts. This is where agricultural and transport equipment was also stored. If the barn was within the inner yard, it often had no door. If, however, it was further away from the house, it had a large door to allow carts to pass through. To enlarge the working area, cross-shaped so-called 'torkos' barns had their roof structure protrude above the door. Produce was stored on the sides of the building. The barns, just as residential buildings, were constructed by their owners with reciprocal help from their acquaintances or more recently by village carpenters and stonemasons. Their walls and roofs were generally made from the same materials as the house, formerly logs and thatch while in the 20th century mostly bricks and tiles. We often find that, following an order of priority uncommon these days, the owners 'modernised' farm buildings before residential houses. The walls of the barns were not plastered to assure the continued drying and airing of the fodder and protection against rot and overheating. In the case of brick barns, there were two options for ventilation. Only parts of the walls were made from brick, with sections of woven surfaces or plank walls. Often the wall itself was built to have gaps. In this case the holes where the bricks were omitted were placed to form patterns used for weaving or other counted-thread (e.g. fillet lace) patterns. This is why they are called the 'latticed barns' of the Hetés.

Skednje najdemo v vseh žitorodnih regijah. Posebno pomembi so na področjih, kjer je veliko padavin, saj bi s skladiščenje na prostem uničili ves pridelek. Običajno so to bila velika poslopja, sestavljena iz treh delov, katere pa niso uporabljali izključno samo za shranjevanje žita in vlaknaste krme, temveč je zavetje nudilo tudi pri opravkih ob mlačvi. Delo se je opravljalo v srednjem, večjem in odprtem delu, katerega notranja višina je omogočala ročno mlačvo in razkladanje voza. Tu so shranjevali tudi kmečko orodje ter prevozna sredstva in opremo. Če je skedenj stal na notranjem delu zemljišča, je bil največkrat kar brez vrat. Na čelno stran poslopja, ki je bil od hiše nekoliko bolj oddaljen, pa so namestili tako velika vrata, da so se z vozom lahko zapeljali skozi. Za povečanje delovnega prostora so se gradili skednji v obliki križa, katerega strešni del je segal čez vhodna vrata. Za shranjevanje sta se uporabljala stranska, t. i. "predalna" dela poslopja. Skednje - tako kot hiše - so gradili lastniki sami oziroma s pomočjo sovaščanov, v novejših časih pa že vaški tesarji in zidarji. Zidovi in streha so običajno bili iz enakega materiala kot pri hišah, v zgodnejšem obdobju iz brun in slame, v 20. stoletju pa so že uporabljali opeke in opečnate strešnike. Tudi tu je mogoče odkriti tisti, od današnjega tako zelo drugačen pristop, po katerem so gospodarske objekte "modernizirali" veliko prej, kot pa same stanovanjske hiše. Zidovi skednjev so ostali neometani, s čimer so zagotovili, da se bo shranjena krma še dodatno sušila, prezračevala, hkrati pa so jo na tak način tudi zavarovali pred zatohlostjo in gnilobo. Pri opečnatih skednjih so prezračevanje lahko rešili na dva načina. Iz opeke so sezidali samo del zidov, prostor med njimi pa zapolnili s pletenimi ali lesenimi deli. Velikokrat so med gradnjo v zidovih pustili reže. Pri tem so odprtine uredili v oblikirazličnih tkalskih vzorcev (npr. mrežaste čipke). Od tod so hetiški "čipkasti" skednji dobili svoje ime.